Valahogy elrohant mellettünk az általunk teremtett világ. Egybemosódnak a határok és minden csak úgy megtörténik. Ahogy fakulnak, porladnak, feslenek a férfi női szerepek, minőségek, úgy halványulnak el a rítusok, beavatások is. Pedig a szakrális minőségre még sosem volt akkora szükség, mint ma.

Amikor az ünnep szó jelentésén merengek, legkevésbé a klasszikus vallási vagy társadalmi ünnepek jutnak most eszembe. Az egyén életén, annak fontos állomásain gondolkodom és azon, hogy ez mennyire nem köthető naptári ünnepekhez.

Hosszú út vezetett az orgazmusomhoz, megjárva a magam poklait. A férfi és nő mindig ingoványos terület marad mindkét nem számára, igaz?

Az erényöv az egyik legközkedveltebb szexuális játék férfi és nő között. De vannak, akiknek ez közel sem játék. Valóság, melyből képtelenek kilépni, mert a bizonytalanság, a félelem bezárja őket saját testükbe, ahonnan a hívó szóra sem tudnak ajtót nyitni.

A kapcsolódás, a játékosság, az izgalom, a vágyak megélése, fesztelenség, az orgazmus lehetősége egy hatalmas áthághatatlan fal mögé rejtőzik, ahová nem vezet út. Ez egy láthatatlan erényöv, amivel a viselője bünteti vagy épp ellenkezőleg, védelmezi önmagát.

Én is ismerem ezt az érzést. A gúzsba kötöttség, a passzivitásba merevedettség állapotát. Évekig időztem itt…ma perceknek tűnik. Azért írok a saját érzéseimről, történetemről, mert hozzátok szólok, titeket ölellek át és bátorítalak, akik hozzám érkeztek kiszolgáltatva, kétségek között, megtépázott nőiségetektől elgyötörten. Mindent lehet, avagy nincs lehetetlen. A felszabadult, gyönyörben megélt, vággyal telt tudatos szexualitás nem lufi. Nem reklámszöveg. Készségszinten elsajátítható képesség.

Az utolsó női minőségbe történő beavatásomról szeretnék beszélni, ami hosszú idő óta a legnagyobb csoda, ami megtörtént velem (szakrális értelemben). Hónapok óta tartó folyamat ér lassan a végére. Nagy változások kívül belül egyaránt, amelyek próbára tettek, kizsigereltek, lebontottak, újraépítettek. A szexualitásom felszabadult és úgy érzem mindent oldottam és feldolgoztam, amit ebben a témában lehetett és kellett. Azonban volt még egy segítők, masszőrök által is érzékelt félelem blokk ezen a területen.

Ez egy érzékenységgel vegyes fájdalom, túlcsordulás és kirekesztés érzet egyszerre. Bizalmatlanság, és a kiszolgáltatottság hárítása a férfival szemben, ami egy állandó kontrollt eredményez. Sokáig érleltem, mivel tudnám a nőiségem ezen területét felszabadítani és visszavenni fölötte az irányítást úgy, hogy nem akaratom ellenére és azzal szemben működjön, hanem azzal harmóniában. Ha fejben, pláne szívben megengedek valamit, arra a testem is végre mondjon igent. Ekkor kezdtem el kacérkodni az intim piercing gondolatával.

Terápiában előszeretettel alkalmazom az “ahol feszültséget, fájdalmat, fáradságot érzel, ott kezdődik a fejlődés” elvet. Szerintem a trauma abszolút lényege, hogy akaratunk ellenére történik egy olyan beavatkozás a pszichénkbe, amire mi önszántunkból soha nem adnánk engedélyt.

A gyógyulás lehetősége abban áll, hogy előidézve egy hasonló helyzetet, állapotot mi magunk mondunk igent egy ilyen beavatkozásra, kvázi kérjük azt. Ha az engedélyezett impulzus eléri a traumatikus élmény mértékét/mélységét, akkor képes felülírni, kiütni azt. Ezáltal megtörténik a gyógyulás és onnan a továbblépés, fejlődés lehetősége születik meg.

Ezt az elvet követve tettem le a voksom az intim piercing mellett. Nagyon féltem tőle. A csiklóredőbe szúrt tű gondolatától is viszolyogtam, de tudtam, hogy ez egy jó döntés és meghozza azt a változást, amire most szükségem van.

Aztán megérkezett az a csoda pillanat. Ott feküdtem meztelenül az asztalon. A párom a fejem mögött állt, a kezemet fogta. Ugyanúgy segédkezett akár szülésnél. A csendes, már-már láthatatlan segítő, a támasz szerepét töltötte be. Szerintem szakrális pillanatokban ez az egyik legfontosabb bizalmi pozíció. Másik segítőm, aki szintén férfi, a legjobb választás volt. Akár egy modernkori sámán. Tökéletes kísérő. A felkészülés a saját ritmusomban zajlott és a szúrás egy tudatos be, majd kilégzés után következett.

Az érzést semmihez a világon nem tudom hasonlítani, nem is lehet. A tudatos, légzéshez igazított szúrás olyan volt, mint egy sok sok visszaejtés után megélt robbanásszerű orgazmus és egy hosszú vajúdás után megélt, jól megérdemelt szülés utolsó tolófájásainak szimbiózisa. Két sóhaj. És megérkezett a válasz, miért is ragaszkodtam én ennyire ehhez az élményhez. A szúrás nem tisztán fizikai természetű volt. Sőt.

Mintha egy pattanásig feszült félelem blokk kellős közepébe hatoltunk volna, ami ezután képes lesz szépen kisimulni és felszívódni. Nincs több félelem, védekezés, kontroll. Csak a pillanat, a tiszta megélés. És egy újabb lépcső, újabb élmény ez, amiért nagyon hálás vagyok és ami megerősít abban, hogy komfortzónában nincs fejlődés, nincsenek új élmények, nagy bummok. Ahhoz határvidékre kell gyalogolni. Ahhoz fájdalom kell. És de jó, hogy így van!

 

Fotó: VL