A monogámia vs. nyitott kapcsolatok téma szakmailag is nagyon hív, talán emlékeztek rá, írtam, hogy a következő szakdolgozatomban is a kapcsolati nyitás lehetőségeit szeretném kibontani és kutatni.
“Mi hiányzott az életemből, amiért behívtam ezt a helyzetet, mit akarok pótolni vele?”
“A szexuális vágyak kiélése a mással, az újjal kielégít sokmindent. De a biztos hátország, a lelki társ megléte fontosabb.”
“Néha előfordul, hogy az ember nem az eszével dönt, és bármennyire is fontosabbnak tartja a lelki társat és a hátországot, van olyan helyzet, amikor az nem elég. A kérdés szerintem az, hogy mindezt hogyan tudják a felek feldolgozni, addig is, míg tart, és utána is. Sok mindennek kell klappolnia, de nem lehetetlen, hogy egy ilyen viszony (sok szenvedés árán) megerősíti a fő kapcsolatot, és visszavisz egymáshoz.”
Bennem a következő gondolatok/ kérdések fogalmazódtak meg:
Ha a kapcsolatnak minden igényt kielégítőnek kell lennie, akkor az engem hosszútávon nyomasztana és egy alapból halálra ítélt, hiányalapú gondolkodásba tolna.
Mely feltételezi, hogy mi ketten, én és a partnerem tökéletesen egyformák vagyunk és leszünk is. Azonos, de minimum egymásba illeszthető igényekkel, vágyakkal, fejlődési ritmussal, stb. Ez szintén lehetetlen.
Ha mégis teljesíthető, akkor annak megfelelés, teljesítmény kényszer lesz az ára.
Egy hosszútávú kapcsolatban mindenképpen fog hiány (is) képződni. Ez inkább természetes, mintsem félelmetes. Kérdés, mihez kezdünk vele?
Az elfogadás jó irány, de mindenre nem válasz.
Mindennek az alapja végülis az, hogy nem “és”-ben hanem “vagy”-ban gondolkozunk. Kiváltképp így van ez az intim kapcsolatinkkal. A kizárólagosság pedig legtöbbször inkább egy örökségül kapott szokás és biztonságra való törekvés, mintsem egy valóban kiteljesedett állapot.