Jöjjön. 😏
Anita a napokban találta meg és küldte el nekem ezt a véletlenül elkapott fotót, ami még hónapokkal ezelőtt készült rólam.
Érdekes volt viszontlátni magam és azt a (számomra) egészen különleges hangulatot, ami akkor körülvett engem.
A hangulatból érzés, az érzésből bizonyosság, abból egy döntés, a döntésből pedig egy újabb új élet(szakasz) született.
Most pedig azon gondolkodom, mi valójában a vágy és vajon mi a valós motivációnk arra, hogy összekapcsolódjunk egy másik emberrel?
A vágyainkat meg szeretnénk élni. Ahhoz pedig kapcsolódni kell. Ennyire egyszerű.
Ennyire egyszerű…?
Én úgy látom, bármilyen igényt is fogalmazunk meg, a szex soha nem csak a szexről szól.
Az a sok minden egyéb, (vagy a sok minden egyéb hiánya) ami megjelenik ilyenkor két ember között, mutatja a valós igényeinket, hol tartunk itt és most saját magunkkal és milyen mélységben vagyunk képesek odakapcsolódni egy másik emberhez.
És a végeredmény mindig ugyanaz. A gyors fájdalomcsillapításban (rapid szex) és a legperverzebb vágyaink megélésében is valahol mélyen legbelül egyfajta hazaérkezés élményre, elfogadásra vágyunk. Otthonunknak pedig akkor tekintünk egy kapcsolódást, egy másik embert, ha az képes megadni nekünk azt az élményt, hogy tökéletesen elfogadhatóak és szerethetőek vagyunk. Ennyi.
Azt hiszem ez mindennek a veleje. És annyi mindenen túl most is úgy gondolom, ez a mély, “szőröstül-bőröstül” élmény vagy jelen van két ember között már a legelső pillanatban, a legelső érintésben, vagy is nem lesz soha.
Az igazság pedig az, hogy az elfogadás egy radikális állítással kezdődik: nem akarlak rá megtanítani.
Mert a számunkra legfontosabb dolgokban nem akarjuk tanítgatni a másikat… és úgy nem is az igazi.
