Talán ti is észrevettétek, hogy különböző lefolyású betegségek vannak. És vannak köztük olyanok, amelyeknek kialakulására, fennállására nincs orvosi magyarázat. Ezekkel a tünetekkel sokszor éveken át harcolunk, félmegoldásokkal túlélésre játszunk és egy ponton túl minden kompromisszum. A nagyobbik fiam lassan hat éves. Születése után nagyon sok minden változott meg bennem és lényegében akkor léptem rá arra az útra, amelyen ma is járok.
A szülést követően a fejbőrömet és az arcomat érintő, gyermekkorom óta fennálló seborrhea egyik napról a másikra múlt el. Ez tulajdonképpen egy pikkelysömörhöz hasonló piros foltokban fellobbanó, irritált, száraz kiütésszerű tünet. Néhány hónap, talán egy év öröm után azonban az egy elhúzódó tünet helyére kettő lépett. Egy felső légúti irritáció és belső combon ( bikini vonalon) egy faggyúmirigy gyulladás.
A felső légúti pangást nem tudom és nem is akarom másképp leírni, mint egy öt éven át húzódó, lassan felemésztő, tömény szívás. Soha véget nem érő takonyár, amelyre az orvosok csak széttárják a karjukat. Közvetlenül mielőtt várandós lettem a második fiammal, az éveken át fennálló irritáció következtében spontán átszakadt a dobhártyám és a tünetek még jobban felerősödtek.
A megváltozott hormonháztartás okán pedig gyakorlatilag így maradtam 9 hónapra. Így a terhességemet tulajdonképpen végigfuldokoltam. (ekkor döntöttem el, ha még egyszer valaki azt mondja a terhesség szót ne használjam, mert az olyan csúnya, azt figyelmeztetés nélkül fölrúgom) Aztán megszületett a második baba és ez a tünet gyakorlatilag aznap megszűnt.
Ahogy jött, úgy ment. A combomon lévő gyulladás persze továbbra is tartotta magát. Fél éves lehetett a kicsi, amikor megelégeltem az állandó fájdalmat és úgy döntöttem, kivetetem. Egy pici vágást ejtenek ilyenkor és eltávolítják a mirigyet a környéki gyulladásos szövetekkel együtt. Megtörtént a beavatkozás, ami szörnyű élmény volt, annak ellenére, hogy nem volt több 10 percnél. Úgy éreztem, kivágták a lelkem egy darabját. Zokogtam, miközben varrtak.
És, hogy miért írom le mindezt? Három tünet, három folyamat. És mindegyik ugyanonnan ered. Amikor abúzusról beszélgetünk én mindig két területet emelek ki. Az egyik az önkifejezés, az önfelvállalás sérülése, a másik a szexuális diszfunkció. Előbbiből adódik soha nem leszek elég jó, nekem úgyse hisznek el semmit, nem merem megmutatni, mert szégyellem magam program.
Utóbbi generálja be a szexuális szégyen, bűntudat, undor, viszolygás érzelmeket. Ennek fényében újragondoltam a tüneteimet. Az arcon megjelenő lángvörös foltokat, és az éveken át hömpölygő , megállíthatatlan takony árt. Akár egy billog, egy lakat alá zárt, fojtogató búra, amely falat emel a világ és közém. Mire évek múltán először képes voltam lélegezi az orromon keresztül, már képtelen voltam anélkül megölelni, pláne megcsókolni a szeretteim, hogy ne akarjak közben elmenekülni vagy megfulladni.
A kiemelt faggyúmirigy helyét 8 öltéssel varrták össze. A beavatkozás nem sikerült. Annak ellenére, hogy teljes körű feltárás történt, újra és újra visszagyulladt egészen addig, amíg el nem kezdtem ezeken az összefüggéseken gondolkodni. Felismertem, hogy a tünetek az említett két területen, az önkifejezésben és a szexualitásban, pont olyan állapotot teremtenek meg nekem, amilyenben érzem magam. Vagy mondjuk úgy, amilyenben felnőttem és otthon érzem magam.
És ez az érzelemvilág összeköttetésben áll az abúzus emlékével, azon keresztül pedig egy minden életterületemre kiterjedő áldozat szereppel. A tünetekkel kapcsolatban feltörő érzelmek pedig tökéletesen megegyeztek a nőiségemmel, férfi-női szerepekkel, szexualitással kapcsolatos érzelmekkel. Kiszolgáltatott vagyok. Úgysem tudom másképp csinálni. Nem merem megmutatni magam. Szégyellem magam. Bűntudatom van. Mert bűnös vagyok. Kirekesztett.
Ezek kőkemény szavak. Még így leírva is, nemhogy tükörbe nézve, szemtől szembe. Persze ez már nem felszínen zajló folyamat, hiszen a magam által felnevelt személyiségem teljesen más. Ez egy mélyen ülő program. Olyan mélyen ül, hogy a lélek legmélyébe ereszti bele a gyökereit. A műtét hosszú hónapokra teljesen beblokkolta a szexuális étvágyam. Hagytam.
Tudtam ennek helye, ideje van. Ezt hívom restartnak. Mert a tudatos szexualitás útjára lépve sok hibát, alulműködést javítottam. És működött jól, sőt nagyon jól. Lett orgazmusom, sokféle, sokféleképpen. De ez más. Lerombolni egy alapjaiban ingatag rendszert és egy teljesen új, stabil szexust építeni. Ami védelem alatt van. Ami csak az enyém. Olyan banális kérdéseket tettem itt föl magamnak, hogy hol vannak, honnan indulnak az alapok. Mit jelent átadni, magamat adni egy szexuális együttlétben?
És a legérdekesebb. Én hogyan kívánom magam? Hogyan látnám szívesen önmagam, a külsőm, a puncim? Egyáltalán ránéztem e valaha úgy a testemre, hogy nekem, hogyan tetszene? Nem… egyetlen egyszer sem gondolkodtam el rajta, hogy én, hogyan kívánnám a saját puncim. Pedig az enyém. Funkcionális volt. Kívánatos legyen, adjon orgazmust. Ennyi. A megfelelési kényszer itt kezdődik. A testem az enyém. Én birtoklom, táplálom és védelmezem. A gyönyöröm az én gyönyöröm. És én döntöm el mennyire nyitom meg magam, mennyit mutatok meg magamból.
Egy ilyen megébredés futótűzként söpör végig az egész élethez való hozzáállástól, a kapcsolatrendszeren keresztül mindenen. Alapprogramba nyúl. És ez kurvára fáj. Ha eddig volt egy reakcióm az engem körülvevő világra, amit most elengedek, akkor nem marad más csak az üresség. A semmi. Amikor az ember saját magából enged el valamit, az is egy mély gyászfolyamat.
Mert valami meghal. Nincs többé. Ez meg kurvára félelmetes. De a semmi hatalmas tér, a tér pedig lehetőségek végtelen kombinációja, amelyek közül csakis én választom ki a számomra legjobbat. Nem kapom, nem elszenvedem, nem rám erőltetik. Választom. Képes voltam végigvezetni magam ezen az úton a sok nehézség, és a még több ellenállás dacára. És ez meg már kurvára jó. Mert végre jó nő vagyok. Nem másnak, csakis magamnak.
Fotó: VL
